James Hansen: Unokáim viharai - könyvismertető

A tudomány politikai és személyes indíttatású - vonja le a következtetést James Hansen NASA tudós az Unokáim viharai című művében

1988 júniusában James Hansen jelezte az Egyesült Államok Szenátusa előtt, hogy globális felmelegedés van folyamatban, melynek meghatározó tényezője az emberiség. A könyvében található visszaemlékezések szerint Hansen úgy vélte, hogy az USA politikusai felvetéseire logikus lépéssel fognak válaszolni: elkezdik a fosszilis tüzelőanyagok használatának csökkentését és megpróbálnak alternatív energiaforrásokra átállni. Az elmúlt 20 év során azonban az USA egyik lépést sem tette meg, még annak ellenére sem, hogy az éghajlatváltozás gyorsabban történik, mint ahogy azt bárki korábban megjósolta. Könyve tudományos, politikai és személyes indíttatású meditáció e kérdéskör felett, összekötve unokáinak a témával kapcsolatos elképzeléseivel, emlékeztetve bennünket arra, miről is szól valójában az éghajlatváltozás.

A könyv Hansen éghajlatváltozásról szóló fejtegetéseivel, valamint az USA és a világ politikusainak tett jelentésével kezdődik, melyek tulajdonképpen a témával kapcsolatos elkeseredéséhez vezettek. Kutatásait számos esetben ugyanis szelektív módon használták fel politikai célok elérésére, mint például a korábbi alelnök, Dick Cheney egyik nyilatkozatában, melyben a korom szerepét emelte ki a globális felmelegedésben, kisebbítve ezáltal a szén-dioxid jelentőségét, ami valójában a tényleges kiváltó ok. Hansen első kézből származó beszámolói a politika és a hatalom világáról egyszerre érdekesek és megvilágosítóak. Még érdekesebb azonban tanulni a világ éghajlatának alakulásáról egy olyan kiemelkedő tudóstól, akinek az éghajlatváltozásra vonatkozó számításainak helyessége újra és újra beigazolódott.

A könyv azt sugallja, hogy Hansen azért pontos eredményiben, mivel kutatásaiban is alapos. Ez egyben előrevetíti azonban azt is, hogy könyvében igazán érdekes fejtegetéseket szakít félbe a Föld éghajlatáról, kifejezetten banálisnak tűnő szövegrészekkel, olyan adatokat részletezve, mint például a pára és a jégsapkák figyelembevétele az óceáni üledékben található O16 és O18 arányának kiszámításakor, az óceánok múltbeli hőmérsékletének meghatározása során. Remélem kvíz kérdések nincsenek a végén. Gyakran él olyan közbevetésekkel is, mint: „Tudom, hogy ez egy kicsit unalmas lehet, de…”, ami az egyik legbiztosabb módja annak, hogy az olvasót az unalomba kergessük. Hansen azonban nem ok nélkül teszi mindezt: szeretné, ha az olvasó pontosan tudná, hogy munkája során milyen adatokkal dolgozik, és hogy hogyan jutott el következtetéseihez – vagyis honnan tudja azt, amit tud.

Az ilyen óvatos elemzés az egyetlen módja annak, hogy belássuk, mit várhatunk egy olyan fontos kérdéssel kapcsolatban, mint éghajlatunk jövője. És ez a kérdés csöppet sem fest rózsásan. Mint a klímakutatásban érdekelt tudósok többsége, Hansent is elsősorban a nagy mennyiségű metán-hidrátnak a légkörbe jutása nyugtalanítja a jégsapkák olvadása során, melyet az 5 °C-os globális hőmérséklet emelkedéssel és számos faj 55 millió évvel ezelőtti kipusztulásával hoznak összefüggésbe. Még nyugtalanítóbb Hansen számára, hogy az ilyen jellegű események a Vénuszéhoz hasonló légkör kialakulásához vezethetnek, ami annyira telítve van szén-dioxiddal, hogy felszíne képes akár az ólmot is megolvasztani.

Vajon mennyi kibocsátás szükséges ahhoz, hogy elszabaduljon a felmelegedés? Hansen számos olyan jelenségre mutat rá, melyek már a határon vannak. A fosszilis tüzelőanyagok megszokott használata minden bizonnyal fel fogja borítani életünket az elkövetkező néhány évtizeden belül. Az üvegház-hatás mértékét számolva Hansen érvelése szerint nemcsak a fosszilis tüzelőanyagok fogyasztását kell csökkentenünk, de vissza kell térnünk a 350 ppm-es szén-dioxid szintre, a jelenlegi (állandóan növekvő) 387-es szinttel szemben.

Hogy lehetséges mindez? A különböző kormányok és ügynökségek fosszilis tüzelőanyag készletekre vonatkozó becsléseit vizsgálva (egy kérdés, melyen belül koránt sincs konszenzus, és mellyel kapcsolatban sokan azt állítják, hogy már meghaladtuk az olajcsúcsot), Hansen azt állítja, hogy a jelenlegi kőolaj és földgáz készletek nagy része nem az USA birtokában van. A felmelegedés elszabadulását azonban leginkább a szén használatának csökkentésével lehetne megakadályozni, a szénnek ugyanis magasabb a széntartalma az olajhoz és a gázhoz képest. Hogy ezt megvalósítsuk, Hansen számításai szerint, a kibocsátás mértékét 2020-ig a felére kell csökkenteni, 2030-ig pedig teljesen le kell állítani a szén felhasználását.

Hansen ezt követően leírja azokat a próbálkozásait, melyek során a világ vezetőit próbálta meggyőzni a régi típusú szénerőművek leállításáról. Beszámol a klímaváltozás tényének tudatosítására irányuló erőfeszítéseiről, valamint leírja azt az elkeseredettségét is, melyet a vezetők cselekvésképtelensége váltott ki benne. Hansen ezt követően döntött úgy, hogy saját kezébe veszi a kezdeményezést, aminek következtében letartóztatták egy tüntetés során, mely egy külszíni bánya üzembehelyezése ellen irányult. Tevékenysége során bizalmasan együttműködött azokkal az emberekkel és közösségekkel, melyek igyekeztek határozottan szembe szállni a második Bush adminisztráció újabb 100 hagyományos szénerőmű telepítésére irányuló tervezetével. Ezt a kevéssé ismert civil mozgalmat Ted Nace mutatja be Climate Hope című könyvében. Hansen számos alkalommal vonta felelősségre a politikusokat is üres ígéreteikért és visszakozásaikért. Üdítő látni egy olyan tudóst, aki elfogadja, hogy az éghajlatunk megmentéséért folytatott küzdelem – akármennyire szomorú is – fokozatosan politikai küzdelemmé változott át, még akkor is, ha önmagának tesz szemrehányást az objektivitás hiánya miatt, miközben kritikáját megfogalmazza (üzenet egy társadalomtudóstól a természettudósoknak: nem felszólalni nem tesz senkit objektívvá, csak hasztalanná).

A könyv végét Hansen személyes meglátásai teszik érdekessé. Írása nemcsak egy tudományág részletes bemutatása, hanem egy tudós személyes utazása is egyben, aki ugyanazokat a számításokat kezdi alkalmazni a politikusokra és azok energiapolitikájára munkája során, amelyeket a klímváltozásra vonatkozóan is használ, és egyáltalán nem tetszik neki az, amivel ennek során szembesülnie kell. Hansen mindenki másnál jobban megérti, hogy mit jelent a tétlenség, mely semmiképp sem lehet számára alternatíva az unokái iránt érzett felelősség miatt. Ebből az érzésből próbál meríteni könyve megírása során, melyet az emberiség közös vezérelvének tart még akkor is, ha korunkban az ilyen eszméket gyakran kigúnyolják.

Christine Shearer ismertetőjét Gyökér Róbert fordította, a cikk eredetiben a következő helyen található:
http://www.lefteyeonbooks.com/2010/08/james-hansens-storms-of-my-grandch...